39.Boldogan örökkön örökké.

„Szóval sok minden keveredett a végén, de ami miatt valójában lefőttek az …Bella volt.”magyarázta Edward. A családunk és a két, még itt tartózkodó vendégünk a Cullen ház nagyszobájában voltak, mialatt az erdő feketévé vált az ablakok alatt.
Vladimir és Stefan eltűntek, mielőtt abbahagytuk volna az ünneplést. Rendkívül csalódottak voltak, amiért a dolgok végül így alakultak, de Edward azt mondta, hogy élvezték a Volturi gyávaságát, és ez majdnem elég, hogy kiengesztelje a csalódottságukat. Benjamin és Tia gyorsan követték Amunt és Kebit, igyekeztek tudatni velük a harc végkimenetelét; biztos voltam benne, hogy még látjuk őket – legalább is Benjamint és Tiat. A nomádok sem időztek. Peter és Charlotte beszéltek egy keveset

Jasperrel, és aztán ők is elmentek.
Az újra egyesített Amazonok is igyekeztek hazatérni – nehéz volt számukra távol lenni a hőn szeretett esőerdőjüktől – habár ők nehezebben mentek el, mint a többiek.
„El kell hoznod a gyereket hozzám,”ajánlotta Zafrina.”Ígérd meg nekem, kicsi lány.”
Nessie nekinyomta a kezét a nyakamnak, szintén esedezve.
„Természetesen Zafrina,”egyeztem bele.
„Nagyszerű barátok lehetnénk kicsi Nessie-m,”mondta a vad nő, mielőtt elment a nővéreivel.
Az ír klán folytatta a kivonulást.
„Nagyon jó, Siobhan,”dicsérte Carlisle, mikor elköszöntek.
„Oh, a vágyálom ereje,”válaszolta gúnyosan forgatva a szemeit.
Aztán megkomolyodott. „Persze még nincs vége. A Volturi nem felejti el, ami itt történt.”
Erre Edward válaszolt. „Súlyosan megingatta őket; a magabiztosságuk összetört. De igen, biztos vagyok benne, hogy egyszer talpra állnak. És aztán…” Összeszűkítette a szemeit. „Azt hiszem, megpróbálnak majd külön-külön legyőzni minket.”
„Alice majd figyelmeztet minket, hogy mikor akarnak támadni.”mondta Siobhan bizonytalan hangon.
„És ismét összegyűlünk. Talán eljön majd az idő, amikor a világunk teljesen kész lesz megszabadulni a Volturitól.
„Talán eljön az az idő.”válaszolta Carlisle.”És ha itt lesz, együtt állunk majd ki.”
„Igen, barátom, együtt fogunk,”értett egyet Siobhan. „És hogyan is bukhatnánk el, mikor ezt nem akarom másképp?”hahotában tört ki.
„Pontosan.”mondta Carlsile. Ő és Siobhan megölelték egymást, aztán kezet rázott Liammal. „Próbáljátok megtalálni Alistairt és mondjátok el neki, mi történt. Gyűlölnék arra gondolni, hogy egy szila alatt rejtőzik a következő évtizedben.”
Siobhan ismét nevetett. Maggie átölelte Nessiet és engem is, aztán az Ír klán elment.
A Denalik mentek el utoljára, Garrettel együtt – majdnem biztos voltam benne, hogy mostantól velük tart. Az ünneplés légköre túl sok volt Tanyanak és Katenek. Időre volt szükségük, hogy ’elsirathassák’ elvesztett nővérüket.
Huilen és Nahuel maradtak, habár arra számítottam, hogy ők ketten visszamennek az Amazonokkal. Carlisle lebilincselő beszélgetésbe mélyedt Huilennel; Nahuel közel ült hozzá, hallgatott mialatt Edward elmondta nekünk a történetnek azt a részét, amit csak ő hallott.
„Alice adta meg Aronak azt a mentséget, amire szüksége volt, hogy elkerülje a harcot. Ha nem lett volna ennyire megrémülve Bellatól, akkor valószínűleg az eredeti terv szerint haladt volna.”
„Megrémülve?”mondtam hitetlenül. „Tőlem?”
Teljesen felismerhető pillantással mosolygott rám – érzékeny volt, de ugyanakkor alázatos és felbőszült is. „Mikor fogod magad tisztán látni?”mondta gyengéden. Aztán hangosabban beszélt, hogy a többiek is hallják. „A Volturi hozzávetőleg kétezer-ötszáz éve nem harcolt tisztességesen. És még soha, de soha nem harcoltak úgy, hogy ők lettek volna hátrányban. Főleg mióta velük van Jane és Alec, azóta csak ellenállás nélküli mészárlásokban volt részük.
„Látnod kellett volna, hogyan néztünk ki számukra! Általában Alec elvágja az áldozataik érzékeit és az érzelmeit, amíg keresztülmennek a színlelt tanácskozáson. Így senki nem futhat el, amikor megszületik az ítélet. De mi ott álltunk készen, várva, többségben, a saját tehetségeinkkel, amíg az ő tehetségeik használhatatlanok voltak Bella miatt. Aro tudta, hogy Zafrinával az oldalunkon ők lennének vakok, ha elkezdődik a harc. Biztos vagyok benne, hogy eléggé megtizedelték volna a számunk, de tudták, hogy mi is megtizedelnénk az övékét. Jó esély volt rá, hogy talán veszítenek. Azelőtt még soha nem szembesültek ezzel a lehetőséggel. Ma nem foglalkoztak vele eléggé.”
„Nehéz magabiztosnak lenni, ha lóméretű farkasok vesznek körül,”nevetett Emmett, megbökve Jacob karját.
Jacob rávillantott egy széles vigyort.
„Elsőként a farkasok állították meg őket,”mondtam.
„Az biztos,”értett egyet Jacob.
„Teljesen,”értett egyet Edward. „Ez olyan látvány volt, amit még soha nem láttak. Az igazi Hold Gyermekei ritkán mozognak falkában, és soha nem kontrolálták túlságosan magukat. Tizenhat hatalmas farkas olyan meglepetés volt, amire nem készültek fel. Caius tulajdonképpen retteg a vérfarkasoktól. Majdnem elvesztett egy csatát egy ellen néhány ezer éve, és soha nem lépett túl rajta.”
„Szóval igazi vérfarkasok?”kérdeztem. „Teliholddal és ezüst golyókkal meg minden?”
Jacob felhorkant. „Igazi. Ez képzeletbelivé tesz?”
„Tudod, hogy értem.”
„Telihold, igen.”mondta Edward. „Ezüst golyók, nem – ez csak egy újabb mítosz, ami elhiteti az emberekkel, hogy tisztességes esélyük van velük szemben. Nem sok maradt belőlük. Caius majdnem a kipusztulásig vadászott rájuk.”
„És ezt soha nem említetted, mert…?”
„Mert soha nem jött fel.”
Forgattam a szemeim és Alice nevetett, előre dőlt – miközben Edward átölelte a másik karjával – hogy rám kacsintson.
Dühösen meredtem vissza rá.
Persze őrülten szerettem. De most volt igazán alkalmam rájönni, hogy tényleg itthon van, hogy a távozása csak trükk volt, mert Edwardnak azt kellett hinnie, hogy elhagyott minket, meglehetősen bosszantani kezdett.
Alicenek magyarázatott kell adnia.
Alice sóhajtott. „Csak engedd ki Bella.”
„Hogy tehetted ezt velem Alice?”
„Muszáj volt.”
„Muszáj!”robbantam ki. „Teljesen meggyőztél róla, hogy mind meg fogunk halni! Hetekig roncs voltam.”
„Talán így kellett lennie,”mondta csendesen. „Mi más esetben lett volna szükséged rá, hogy felkészülj Nessie védelmére.”
Ösztönösen – Nessie az ölemben aludt – szorosabbra fogtam a karjaim.
„De tudtad, hogy van más út is.”vádoltam.”Tudtad, hogy van remény. Eszedbe sem jutott, hogy talán elmondhatnál mindent? Tudom, hogy Edwardnak azt kellett hinnie, hogy Aro zsákutcájába futottunk, de nekem elmondhattad volna.”
Tűnődve nézett rám. „Nem hinném,”mondta.”Nem vagy olyan jó színésznő.”
„A színészi gyakorlatomról volt szó?”
„Oh, vedd lejjebb egy oktávval Bella. Van fogalmad róla, milyen bonyolult küldetés volt? Nem is lehettem biztos benne, hogy olyasvalaki, mint Nahuel létezik – csak annyit tudtam, hogy keresni fogok valamit, amit nem látok! Próbáld meg elképzelni, milyen egy vak foltot keresni – nem a legkönnyebb, amit valaha csináltam. Plus vissza kellett küldenünk a kulcs tanúkat, mintha még nem siettünk volna eléggé. És aztán folyamatosan nyitva tartottam a szemem, arra az esetre, ha küldenél nekem még több utasítást. Ha már itt tartunk, el kell mondanod nekem, mit is jelent pontosan Rio. Mindezek előtt, meg kellett látnom minden trükköt, amivel a Volturi előjöhet, és adni nektek néhány nyomot, amivel felkészülhettek a stratégiájukra, és csak néhány órám volt, hogy kinyomozzak minden lehetőséget. És a legfontosabb, biztosnak kellett lennem benne, hogy mind azt hiszitek, hogy szarban hagytalak titeket, mert Aronak biztosnak kellett lennie, hogy semmi nem maradt a tarsolyotokban, máskülönben soha nem alakult volna így, ahogy végül alakult. És ha azt hiszed, hogy én nem éreztem úgy magam, akár egy barom-”
„Oké, oké!”szakítottam félbe. „Sajnálom! Tudom, hogy neked is nehéz volt. Csak annyi, hogy…szóval, őrülten hiányoztál Alice. Ne tedd ezt velem még egyszer.”
Alice trillázó nevetése beharangozta a szobát, és mindannyian mosolyogtunk, hogy ismét hallhattuk ezt a zenét. „Te is hiányoztál nekem Bella. Bocsáss meg, és próbálj megelégedni azzal, hogy te vagy a nap szuperhőse.”
Most mindenki más nevetett, én meg zavaromban belefúrtam az arcom Nessie hajába. Edward ismét elemzett és ellenőrzött minden szándékot, ami ma a mezőn történt, és kijelentette, hogy az én pajzsom miatt húzta a farkát a lába közé és futott el a Volturi. Ahogy mindenki rám nézett kellemetlenné vált. Még Edward is. Olyan volt, mintha száz lábnyit nőttem volna a reggel folyamán. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a lenyűgözött tekinteteket, így leginkább Nessie alvó arcán tartottam a szemem és Jacob változatlan arckifejezésén.
Mindig is csak Bella leszek neki, és ez megváltás volt.
A legnehezebb tekintet, amit el akartam kerülni, az a legzavaróbb is volt egyben.
Nem úgy tűnt, mintha a félig-ember, félig-vámpír Nahuel is ezen a bizonyos módon gondolt volna rám. Amennyire ő tudta, kimegyek és vámpírokat rohamozok meg minden nap, és a mezőn lezajlott jelenet sem volt szokatlan. De a fiú soha nem vette le rólam a szemét. Vagy talán Nessiet nézte. Ez is kellemetlen volt.
Nem feledkezhetett meg a tényről, hogy Nessie volt az egyetlen lány tagja a fajtájának, aki nem a féltestvére.
Nem hiszem, hogy ez az ötlet eddig Jacob eszébe jutott volna. Egy kicsit reméltem, hogy a közeljövőben nem is fog. Elég harc van már mögöttem.
Végül a többiek kifogytak a kérdésekből, és a tárgyalás egy csomó kis beszélgetésre oszlott fel. Furcsán fáradtnak éreztem magam. Persze nem álmosnak, de olyan volt, mintha ez a nap már elég hosszú lenne. Nyugalmat akartam, egy kis szokványosat. Le akartam fektetni Nessiet a saját ágyába; és a saját kis otthonom falait akartam magam körül érezni.
Ránéztem Edwardra és egy percig úgy éreztem, mintha én tudnék olvasni az ő gondolataiban. Láttam, hogy pontosan ugyanezt érzi. Kész volt egy kis nyugalomra.
„Talán le kéne fektetnünk Nessiet…”
„Ez azt hiszem jó ötlet,”értett egyet gyorsan. „Biztos vagyok benne, hogy nem aludt rendesen múlt éjjel annyi horkolás mellett.”
Rávigyorgott Jacobra.
Jacob forgatta a szemeit, majd ásított. „Egy ideje nem aludtam ágyban. Fogadni mernék, hogy apám majd kiugrik majd a bőréből, hogy ismét a házában lát”
Megérintettem az arcát. „Köszönöm Jacob.”
„Bármikor Bella. De ezt már tudod.”
Felkelt, kinyújtózott, megcsókolta Nessie homlokát, aztán az enyémet. Végül belebokszolt Edward vállába. „Holnap találkozunk srácok. Úgy sejtem, a dolgok most már kicsit unalmasak lesznek, nem igaz?”
„Nagyon remélem,”mondta Edward.
Felkeltünk, mikor elment; óvatosan emeltem a testsúlyom, így Nessiet nem löktem meg. Nagyon hálás voltam, hogy mélyen alszik. Annyi súly volt az apró vállain. Itt volt az ideje, hogy újra gyerek lehessen – védelemben és biztonságban. Még néhány év gyermekkor.
A nyugalom és a biztonság ötlete eszembe juttatott valakit, akinek nem voltak mindig ilyen érzelmei.
„Oh, Jasper?”kérdeztem, mikor az ajtó felé fordultunk.
Jasper szendvicsként Alice és Esme közé szorult, és valahogy jobban a család középpontjának tűnt, mint általában. „Igen Bella?”
„Kíváncsi vagyok – J. Jenks miért rémül meg csupán a neved hallatán is?”
Jasper kuncogott. „Az én tapasztalatom az, hogy bizonyos munkakapcsolatokat jobban motivál a félelem, mint a pénzügyi nyereség.”
Rosszallóan néztem rá, megígértem magamnak, hogy mostantól átveszem azt a munkakapcsolatot és megkímélem J-t egy szívinfarktustól, amihez egész biztos közel jár. Megcsókoltuk, megöleltük és jó éjszakát kívántunk a családunknak. Az egyetlen megjegyzésem ismét Nahuel volt, aki erősen nézett utánunk, mintha azt kívánta volna, bár követhetne. Átkeltünk a folyón, alig sétáltunk gyorsabban az emberi tempónál, semmi sietség, kéz a kézben. Már rosszul voltam a határidőtől, csak ki akartam használni az időmet. Edward bizonyára hasonlóan érzett.
„El kell mondanom, most teljesen lenyűgözött Jacob,”mondta Edward.
„A farkasok elég szokatlan hatást okoznak, nemde?”
„Nem, nem erre gondoltam. Ma nem egyszer arra gondolt, hogy Nahuelhez hasonlóan Nessie is teljesen felnőtt lesz hat és fél éven belül.”
Egy percig ezen gondolkodtam. „Nem úgy tekint rá. Nem akarja siettetni, hogy felnőjön. Csak azt akarja, hogy boldog legyen.”
„Tudom. Ahogy mondtam, lenyűgöző. Kedvem ellen szól, hogy kimondjam, de Nessie tudna rosszabbat tenni.”
Ráncoltam a szemöldököm. „Erre körül-belül hat és fél évig nem akarok gondolni.”
Edward nevetett és felsóhajtott. „Persze, úgy tűnik, hogy eljön az idő, amikor majd egy versenytárs miatt is aggódnia kell.”
Még helytelenítőbb arcot vágtam. „Észrevettem. Hálás vagyok Nahuelnek a mai napért, de a bámulása kicsit furcsa volt. Nem érdekel, hogy ő az egyetlen fél-vámpír, aki nem rokona.”

Mikor visszajöttem a házba, senki sem várt odakint a beszámolómra. Talán még mindig
érvényben van a riadókészültség?
„Minden rendben”- gondoltam fáradtan.
A szemeim (azonban) egy kis változást véltek felfedezni a mostani meghitt jelenetben. A
bejárat legalsó lépcsőfokán egy halom világos színű ruha(anyag) volt. Közelebb léptem, hogy
megnézzem.
Lélegzetemet visszafojtva böktem meg orrommal a halmot, mivel az annyira vámpírszagú
volt, hogy azt ember nem is hinné/gondolná.
Valaki ruhákat rakott ki. Hmm. Edward bizonyára átélte/megértette, hogy miért voltam olyan
bosszús, amikor kirohantam az ajtón. Nos. Ez…kedves volt. És különös/furcsa.
Óvatosan fogaim közé vettem a ruhát – pfuj – és visszavittem a fák közé/fákhoz.
Csupán azért, ha ez a rakás női ruha a szőke pszichopata vicce volt. Fogadni mernék, hogy
nagyon szívesen megnézné az emberi arcomon azt az
arckifejezést, amint ott állok csupaszon, egy nyári ruhácskát a magasba tartva.
A fák árnyékában ledobtam a bűzlő ruhakupacot és visszaváltoztam emberré. Kiráztam a
ruhákat és nekicsapdostam őket egy fának, hogy a szag kimenjen belőlük. Ezek már abszolút
biztos, hogy férfiruhák voltak – sötét nadrág és egy fehér Button-Down ing. Egyik sem volt
elég hosszú, de úgy nézett ki, mintha beleférnék. Bizonyára Emmett ruhái. Felgyűrtem az ing
ujját, de a nadrággal nem volt mit tenni. Na igen, ez van.
Be kellett vallanom, hogy sokkal jobban éreztem magam a ruhákban, annak ellenére, hogy
bűzlöttek, és nem igazán illettek rám. Nehéz volt, hogy nem voltam képes gyorsan
hazamenni, hogy elhozzak egy pár régi melegítőnadrágot, ha szükségem lenne rá. Megint ez
a dolog a hontalansággal/otthontalansággal – nincs egy olyan hely, ahova visszatérhetne az
ember. Sem tulajdonok/birtoklások, amik most nem különösebben zavartak/érdekeltek, de
nemsokára biztos felidegesítenének.
Kimerült voltam, és lassan mentem oda csinos, új(onnan szerzett) használt ruhámban a
Cullenek ajtóküszöbéhez, de haboztam, amint az ajtóhoz értem. Be kéne kopognom?
Hülyeség, ha már így is, úgy is tudják, hogy itt vagyok. Csodálkoztam, hogy ezt miért nem
ismerte el/ismerte be senki sem– senki sem mondta, hogy bemenjek vagy lelépjek-e/eltűnjek-
e. Megvontam a vállam és beengedtem magam.
(Még) Több változás. A szoba megint normál állapotában volt – szinte/majdnem – az utolsó
húsz percben. A nagy laposképernyőjű (LCD?) tévé be volt kapcsolva, alacsony hangerőn
ment egy „csajfilm”, amit úgy tűnt, senki sem nézett. Carlisle és Esme a hátsó ablakoknál
álltak, melyek a folyóra nyíltak. Alice, Jasper és Emmett látótávolságon kívül voltak, de mégis
hallottam őket fenn motyogni. Bella ugyanúgy, mint tegnap a heverőn volt/feküdt, (csak)
egyetlen egy (vékony) csővel, ami még mindig belé volt rögzítve és egy IV-vel, ami a szófa
mögött lógott. Olyan volt, mint egy Burrito, akit bebugyoláltak egy pár takaróba, így legalább
előzőleg meghallottak. Rosalie keresztbe tett lábakkal ült a földön, Bella fejénél. Edward a
heverő másik végén/végében ült, Bella lábával/lábaival az ölében. Felnézett, amikor
beléptem (a szobába) és rám mosolygott – mely csak szájszegletének egy kis megrándítása
volt – mintha valami elégedetté tette volna.
Bella nem hallott engem. Csak felnézett, amikor Edward rám mosolygott, és utána ő is/maga
is mosolygott. Kellő/igazi/ energiával ragyogott fel/derült fel az arca. Nem tudtam
visszaemlékezni az utolsó (olyan) alkalomra, amikor ilyen izgatott volt, hogy lásson engem.
Mi volt vele? Az ördögbe is, (hisz) házas volt. Egyben boldog házas is – az nem volt kérdés,
hogy a józan ész határán túl szerelmes volt a vámpírjába. És ezen felül még előrehaladottan
terhes is volt.
Szóval miért kellett olyan átkozottul örülnie, hogy láthat engem? Mintha azzal, hogy
beléptem az ajtón, megmentettem volna az egész átkozott/rohadt/istentelen napját.
Ha ez őt nem csak érdekelné… vagy jobban, mint most – ha neki nem csak magáért kellenék.
Így sokkal egyszerűbb lenne távolmaradni.
Edward úgy tűnt, hogy egyetértett a gondolataimmal, - az utóbbi időben olyan gyakran
voltunk egy hullámhosszon, hogy az már őrültség volt/ez már őrültség volt, hogy az utóbbi
időben olyan gyakran voltunk egy hullámhosszon. Rosszalló tekintettel figyelte Bella arcát,
amint ő ragyogó szemekkel nézett engem./ Összehúzta a szemöldökét, amikor Bella arcát
tanulmányozta, miközben ő ragyogó szemekkel nézett engem.
„Csak beszélni akartak.” – dörmögtem, a hangom kimerültségtől volt nehézkes. „Nincs
támadás kilátásban.”
„Igen.” – mondta Edward. „A nagy részét hallottam.”
Ez egy kicsit felébresztett. Jó hárommérföldnyire voltunk távol. „Hogyan?”
„Ez     gyakorlottság    és   koncentráció    dolga,     hogy    tisztábban/érthetőbben
hallak./Tisztábban/érthetőbben hallak – ez gyakorlottság és koncentráció dolga/kérdése.
Ezen kívül könnyebben megtalálhatóak a gondolataid, ha ember vagy/ ha az emberi formádat
veszed f/az emberi formádban vagy. Tehát a legtöbb dolgot, ami kinn történt,
elfogtam/hallottam.”
„Oh.” Ez egy kicsit zavart, de nem volt alapja, ezért elintéztem egy vállrándítással. „Jó. Amúgy
se szeretem magam ismételni/Amúgy is utálom magam ismételni.”
„Mondanám neked, hogy menj aludni egy keveset” – mondta Bella „De úgy vélem, hogy
körülbelül hat másodpercen belül össze fogsz esni a padlón, tehát nem lenne értelme.”
Bámulatos/Elképesztő volt, hogy mennyivel jobbnak hallatszott (a hangja) és mennyivel
erősebbnek tűnt. Friss vérszagot éreztem, továbbá pedig láttam, amint a
csészét/kupát/talpas poharat a kezében tartotta. Mennyi vérre lenne szüksége, hogy
továbbcsinálja? Elkezdené valamikor megfuttatni a szomszédokat? Elhaladtam az ajtó előtt,
és számoltam neki a másodperceket, miközben mentem/sétáltam. „Egy Mississippi… két
Mississippi…”
„Hol van az árvíz, tökfej/blöki? – morogta Rosalie.
„Tudod, hogy tudsz vízbe fojtani egy szőkét, Rosalie/Tudod, hogy fojtanak vízbe egy szőkét,
Rosalie?” – kérdeztem anélkül, hogy megálltam volna vagy megfordultam volna, hogy lássam
őt. „Ragassz egy tükröt egy pocsolya/tócsa fenekére/aljára.”
Hallottam Edwardot kuncogni/Hallottam Edward kuncogását, amikor behúztam magam
mögött az ajtót/amikor becsuktam az ajtót.    Hangulata/kedélyállapota/kedve Bella
egészségétől függően javulni látszott.
„Ezt már hallottam.”- kiáltotta Rosalie utánam.
Azzal az egyedüli céllal vonszoltam le magam a lépcsőkön/vánszorogtam le a lépcsőkön, hogy
elég messze ráncigáljam el (oda) magam a fák közé, ahol már újra tiszta a levegő. Úgy
terveztem, hogy a ruhákat inkább megfelelő távolságra eldobom a háztól, minthogy oda
legyen kötve a lábamhoz/lábszáramhoz, tehát így nem kellett szagolnom/éreznem a bűzt.
Mikor az új ing gombjaival ügyetlenkedtem, véletlenül elgondolkoztam azon, hogy gombok
sose lesznek divatban vérfarkasok részére.
Hangokat hallottam, mialatt keresztül feküdtem a pázsiton.
„Hova mész?” – kérdezte Bella.
„Elfelejtettem mondani neki valamit.”
„Hagyd aludni Jacobot – ez még várhat/van még idő.”
Igen, hagyd Jacobot aludni.
„Csak egy percig fog tartani.”
Lassan megfordultam. Edward már az ajtó előtt állt. Arckifejezésével bocsánatot kért, amikor
közeledett felém.
„Jesszusom, most meg mi van?”
„Sajnálom” – mondta, és utána hezitált/tétovázott/habozott, mintha nem tudná, hogy
hogyan fejezze ki a gondolatait/mintha nem tudná, hogy azt, amit gondolt, hogyan fejezze
ki/foglalja szavakba.
Mit gondolsz, gondolatolvasó?
„Mikor az előbb Sam parancsvégrehajtóival/küldöttjeivel beszéltél”- morogta „Mindent
elmeséltem Carlislenak, Esmének és a többieknek. Aggódtak.”
„Nem hagyjuk cserben a védelmezőinket. Neked nem kell Samben annyira hinned, mint
nekünk. Ennek ellenére azonban nyitva tartjuk a szemünket.”
„Nem, nem, Jacob. Nem emiatt. Bízunk a döntéseidben. Esme inkább azért aggódott, hogy
milyen megpróbáltatásokban lesz része a csapatotoknak. Megkért, hogy erről személyesen
beszéljek veled.”
Ez meglepett. „Megpróbáltatásokban?”
„A hontalan részének, pontosabban mondva. Nagyon feldúlt, hogy ti mindannyian
olyan…megfosztottak vagytok.”
Felhorkantam/fújtattam. A vámpír tyúkanyó – bizarr/furcsa/különös.
„Erősek/edzettek vagyunk. Mondd meg neki, hogy nem kell aggódnia.
„Meg akar tenni mindent, amit csak tud. Az a benyomásom/Jól gondolom, hogy Leah jobban
szeret nem farkasként enni?”
„Na és?” – követeltem.
„Nos, van itt normális emberi étel, Jacob. Azért, hogy fenntartsuk/megőrizzük a látszatot na
és persze természetesen Bellának. Leah mindent beszerezhet, amit csak akar. Ti mindannyian
megtehetitek ezt.”
„Továbbadom”
„Leah utál minket.”
„És?”
„Ha nem gond neked, akkor próbáld meg úgy elmondani neki, hogy közben figyelembe
vegye.”
„Megteszek mindent, amit csak tudok.”
„És itt (ez) a dolog a ruhákkal.”
Megnéztem a ruhákat/ránéztem a ruhákra, amelyeket viseltem.
„Oh, igen. Köszönöm!”
Valószínűleg nem illene megemlítenem, hogy mennyire bűzlenek.
Mosolygott egy kicsit.
„Nos, képesek vagyunk minden igénnyel továbbsegíteni titeket. Alice csak ritkán engedi meg
nekünk, hogy ugyanazt kétszer felvegyük. Kötegekben vannak vadonatúj ruháink, amelyeket
viszonzásként tovább tudunk adni, és még azt is el tudom képzelni, hogy Leahnak majdnem
ugyanaz a mérete, mint Esmének.”
„Nem vagyok biztos benne, hogy mit gondol a vérszívókról levetett ruhákról. Ő nem olyan
gyakorlatias/gyakorlott, mint én.”
„Biztos vagyok benne, hogy a lehető legelőnyösebb/legjobb fényben tudod
bemutatni/feltüntetni az ajánlatot. Ugyanúgy, mint bármely más fizikai tárgyat, amelyre
szükségetek lehet, vagy szállítóeszközt, vagy minden mást egyáltalán. És tusolni is ugyanúgy
tudtok, mivel tisztában vagyok vele, hogy jobban szerettek (oda)kint aludni. Kérlek… ne
tekintsetek magatokra úgy, mintha nem lenne otthonotok.”
Az utolsó mondatot lágyan mondta – ezúttal meg sem próbált csendesnek/halknak lenni,
hanem ez egyfajta valódi meghatottság volt.
Egy másodpercig bámultam rá és álmosan pislogtam.
„Ez nagyon, ahm, kedves tőletek. Mondd meg Esmének, hogy, ahm, értékeljük/nagyra
becsüljük/méltányoljuk a gondolatot. De a kerítés néhány helyen keresztezi a folyót, tehát
így elég tiszták maradunk, köszönjük/köszönöm.”
„De ha ennek ellenére mégis továbbadnád az ajánlatot.”
„Persze, persze”
„Köszönöm.”
Elfordultam tőle, csak azért, hogy újra állva maradjak, amikor egy hangos és fájdalmas
ordítást hallottam (kijönni) a házból. Mikor visszanéztem, már el is tűnt.
Mi van most?/Na most mi van?
Így hát csoszogva követtem őt, mint egy zombi. Valószínűleg ugyanannyi (számú) agysejtet is
használtam/használhattam. Nem úgy nézett ki, mintha lenne választásom. Valami elveszett.
Utánanéznék, hogy mi volt az. Nem adna semmit se, amit tenni tudnék.
Ez úgy tűnt, hogy elkerülhetetlen.
Megint beengedtem magam. Bella zihált, teste közepén meggörnyedve. Rosalie tartotta őt,
mialatt Edward, Carlisle és Esme mindannyian tétováztak/haboztak. Egy nyugtalan mozdulat
tűnt fel nekem; Alice állt fent a lépcsőn, miközben lebámult a szobába, kezeit a halántékára
szorítva/nyomva. Ez különös volt – mintha gátolva lett volna számára a belépés.
„Adj egy másodpercet, Carlisle”- zihált Bella.
„Bella” – mondta aggódva az orvos – „hallottam valamit eltörni. Meg kell néznem.”
„Biztos vagyok benne” – lihegte – „hogy ez egy borda volt. Au. Igen. Pont itt.” – a bal oldalára
mutatott és odafigyelt, hogy ne érjen hozzá/hogy hozzá ne érjen.
Most tört el a csontja.
„Meg kell röntgeneznem. Ez akár egy szilánkot is eredményezhet. Ugyanis nem szeretnénk,
hogyha átszúrna/átdöfne valamit.
Bella mélyet lélegzett/mély lélegzetet vett. „Oké”
Rosalie óvatosan felemelte (Bellát). Úgy tűnt, mintha Edward ezt kifogásolná, de Rosalie a
fogait mutatta és morgott „Már megvan/már fogom.”
Tehát Bella most erősebb, de a dolog/lény is az volt. Az ember nem hagyhatta éhezni az
egyiket, anélkül, hogy a másik is éhezne, és a gyógyulással is ugyanez volt a helyzet. Nincs
mód/esély a győzelemre.
A szőke gyorsan felvitte Bellát a nagy lépcsőkön/lépcsősoron, mögötte közvetlenül Carlisleval
és Edwarddal, de egyikük se vette észre, hogy némán álltam a bejáratnál.
Tehát most már volt egy vérbankjuk és egy röntgengépük is? Úgy vélem/tippelem az orvos
hazahozta magával a munkáját.
Túl fáradt voltam ahhoz, hogy kövessem őket, túl fáradt már ahhoz is, hogy
mozogjak/megmozduljak. Nekitámaszkodtam a falnak és lecsúsztam a padlóra. Az ajtó még
mindig nyitva volt, és hálásan irányítottam a tiszta szellő felé az orromat. Mancsaimra
hajtottam a fejem és füleltem.
Hallottam fentről a röntgengép hangját/zúgását. Vagy talán csak egyszerűen feltételeztem,
hogy az volt. És utána pedig a legkönnyebb/legkönnyedebb lépéseket lefelé a lépcsőn. Nem
néztem meg, hogy vajon melyik vámpír lehetett az.
„Nem kérsz egy párnát?” – kérdezte Alice.
„Nem.” – motyogtam. Mi volt ez a rámenős vendégszeretet/vendéglátás?
Ez megijesztett.
„Hát ez nem néz ki valami kényelmesen.” – jegyezte meg.
„Hát tényleg nem az.”
„Akkor meg hogyhogy nem mozogsz/mozdulsz meg?”
„Egyszerűen fáradt vagyok. Hogyhogy nem vagy fenn a többiekkel?” – kontráztam.
„Fejfájás/Fáj a fejem.” – válaszolta.
Felé fordítottam a fejem, hogy lássam.
Alice egy kis filigrán teremtmény volt. Körülbelül olyan magas, mint az (én) egyik karom.
Most még kisebbnek nézett ki/tűnt, mintha valahogy összehúzta volna magát/összegörnyedt
volna. Kis arca teljesen kimerült/beesett/elgyötört volt.
„A vámpíroknak fájhat a fejük?”
„A normálisoknak (elvileg) nem.”
Fújtattam/felhorkantam/prüszköltem. A normális vámpíroknak.
„Ez meg hogy lehetséges, hogy már nem vagy ott Bellánál/Bellával?” – kérdeztem szemére
vetve/hányva a kérdést. Ez előzőleg azonban nem tűnt fel (nekem), mivel a fejem más
dolgokkal/szeméttel volt tele, de ez különös volt, hogy Alice, mióta itt voltam, sose volt
Bellánál. Rosalie talán nem lenne Bellánál, ha Alice már ott lenne vele. „Pedig úgy gondoltam,
hogy ti ketten legjobb barátnők vagytok/kedvelitek egymást.” Összefontam két ujjamat.
„Ahogy az imént már mondtam” – Pár méterre tőlem/Pár méter távolságra tőlem
összekuporodott a padlón és vékony karjait vékony térdei köré fonta/csavarta – „Fejfájás.”
„Bella fejfájást okoz neked?”
„Igen.”
Homlokomat ráncoltam. Bizonyára túl fáradt voltam a rejtvényekhez. Visszafordítottam a
fejem a friss levegő irányába és becsuktam a szemeimet.
„Valójában nem is Bella” – javította ki magát – „Hanem a… magzat”
Ah, még valaki, aki ugyanúgy érzett, mint én. Ezt meglehetősen könnyű volt felismerni/Ez
meglehetősen könnyen felmerhető volt. Ő is ugyanolyan kelletlenül/vonakodva mondta ki ezt
a szót, mint Edward.
„Nem látom” – mondta nekem, annak ellenére, hogy saját magával is beszélhetett volna.
Amennyire tudta, már elaludtam/már majdnem elaludtam. „Nem látok róla semmit sem.
Ugyanúgy, mint nálad.”
Megrándultam/Összerándultam és (utána) csikorgattam a fogaimat. Nem akartam, hogy
összehasonlítsanak azzal a teremtménnyel.
„Bella útban van. Ő veszi körül, tehát így számomra el van… mosódva. Olyan, mint egy rossz
vétel a tévénél – mintha a szemeid megpróbálnának a képernyőn lévő elmosódott emberre
koncentrálni. (Ez az egész) Megöli a fejemet, azért hogy lássam/csak hogy lássam. És így is
csak nem több mint pár percet látok/láthatok előre. A… magzat Bella jövőjének nagy
része/nagy szerepet játszik Bella életében. Amikor (először) elhatározta/eldöntötte… amikor
tudta, hogy szeretné a magzatot, eltűnt a látókörömből/látótávolságomból. Ez halálra
rémisztett.”
Alice egy másodpercig nyugodt volt, (utána) aztán hozzáfűzte, „Be kell vallanom, hogy ez
nagy könnyebbség, hogy a közelben vagy /közelben tudhatlak– eltekintve a nedves
kutyaszagtól. Minden eltűnik (amikor a közelemben vagy). Olyan, mintha be lennének csukva
a szemeim. (És) Ez gyengíti a fejfájást/fejfájásomat.”
„Örülök, hogy segíthetek, ma’am” – motyogtam/dörmögtem.
„Azon tűnődöm, hogy mi bennetek a közös… miért van ez/ugyanez veled is.”
Egy hirtelen forróság lángolt fel a csontjaim közepén. Ökölbe                 szorítottam   a
kezemet/Összeszorítottam az ökleimet, hogy visszatartsam a remegésemet.
„Semmi közös nincs bennem (ezzel) az élősködővel.” – mondtam a fogaim közül.
„Nos, valaminek lennie kell.”
Nem válaszoltam. A forróság tovább/rendületlenül égett/izzott. Hulla fáradt voltam már
ahhoz is, hogy mérges legyek.
„Ugye nem gond, ha leülök (ide) melléd/hozzád?” – kérdezte.
„Nem gondolnám. Így is, úgy is bűzlik.”
„Köszi.” – mondta. „Úgy gondolom, hogy ez a legjobb megoldás, mivel nem tudok bevenni
Aspirint.”
„Nem tudnál egy kicsit csendesebb lenni? Próbálok aludni.”
Nem válaszolt és azonnal elhallgatott. Másodperceken belül elaludtam. Azt álmodtam, hogy
nagyon szomjas voltam. És előttem volt egy nagy pohár víz – egész hideg volt, lehetett látni,
ahogy az oldalán lecsöpög a kondenzvíz/lehetett látni az oldalán a kicsapódást.
Megmarkoltam a poharat és egy óriásit kortyoltam belőle, csak azért, hogy rájöjjek, hogy ez
nem víz volt, hanem tömény fehérítőszer. Visszatartottam, mindenhova kiköptem, és egy
kevés az orromon keresztül távozott. Égett. Az orrom tűzben égett/lángokban állt…
Az orromban lévő fájdalom eléggé felébresztett ahhoz, hogy visszaemlékezzek arra, hogy hol
aludtam el. A szag elég erős volt ahhoz képest, ha az ember figyelembe vette, hogy az orrom
nem a házban volt. Pfuj. És zajos/lármás volt. /És zaj/lárma volt. Valaki túl hangosan nevetett.
Egy közeli nevetés volt, de nem egyezett a szaggal. Nem tartozott hozzá.
Felnyögtem és kinyitottam a szememet/szemeimet. Az égbolt borús/fakószürke volt – nappal
volt, de fogalmam se volt, hogy hány óra. Talán naplemente környéke lehetett/ Talán
naplemente környékén járhatott (az idő) – meglehetősen sötét volt.
„Itt az idő/Itt az ideje” – motyogta a szőke/ a szöszi nem messze.
„A láncfűrészutánzat egy kicsit már unalmas/A láncfűrészutánzat már egy kicsit unalmassá
vált.”
Megfordultam és felültem. Közben rájöttem, hogy honnan jött a szag. Valaki egy fehér
tollpárnát tuszkolt/rakott/csúsztatott a fejem alá. Úgy vélem, hogy valószínűleg
kedvességből/Úgy sejtem, hogy valószínűleg kedves akart lenni. Kivéve akkor, ha ez Rosalie
volt.
Amint az arcom kiszabadult a tollak közül/Amint az arcom kívül volt a tollakból, más szagokat
kezdtem el érezni. Szalonna és fahéj, vámpírszaggal összekeveredve/Szalonna és fahéj
vámpírszaggal vegyítve.
Hunyorítottam/pislogtam és körülnéztem a szobában.
Nem sokminden változott azon kívül, hogy Bella a kanapé közepén ült és az IV már eltűnt. A
szöszi a lábainál ült, feje pedig Bella térdein nyugodott. Mindig libabőrös lettem, ha láttam,
milyen nemtörődöm módon/köznapi módon értek hozzá/érintették meg, noha úgy véltem,
hogy ez meglehetősen agyhalott volt, mindent figyelembe véve. Edward Bella egyik oldalán
volt és tartotta a kezét. Alice is, úgy mint Rosalie a földön ült. Az arca nem volt eltorzult. És
egyszerűen/könnyen lehetett látni, hogy miért – talált egy másik fájdalomcsillapító tablettát.
„Hey, Jake magához tért!” – rikácsolta Seth.
Ő ült Bella másik oldalán, karja (pedig) gondtalanul nyugodott Bella vállán/vállain és még volt
egy kajával teli tányér is az ölében.
Mi a pokol?
„Miattad jött.” – mondta Edward, mialatt/miközben felálltam. „És Esme itt marasztalta
reggelire.”
Seth látta az arckifejezésemet és elkezdett magyarázkodni.
„Igen, Jake – csak utána akartam nézni/csak ellenőrizni akartam, hogy minden oké-e, mivel
nem változtál vissza. Leah aggódott. Mondtam neki, hogy valószínűleg/várhatóan emberként
mész aludni/emberként alszol, de hisz tudod, hogy milyen. Bárhogyan is, volt nekik mindez az
ennivaló, átkozott – odafordult Edwarhoz – „Ember, te tudsz főzni!”
„Kösz” – motyogta Edward
Mélyet lélegeztem és megpróbáltam szétválasztani a fogaimat. Nem tudtam levenni a
szemeimet Seth karjáról.
„Bella fázott.” – mondta halkan Edward.
Igaz is. Egyébként sincs hozzá már semmi közöm/Úgyse az én dolgom. Bella nem tartozott
hozzám/Bella nem volt az enyém.
Seth hallotta Edward megjegyzését/hozzászólását, ránézett az arcomra/rámnézett, és utána
hirtelen mindkét kezére szüksége volt az evésben. Elvette a karját Belláról és elkezdett
beletemetkezni az evésbe/beletemetkezett az evésbe. Átsétáltam a szobán, hogy pár
méterre legyek a kanapétól, és még mindig próbáltam tájékozódni/eligazodni.
„Leah járőrözik?” – kérdeztem Sethet. A hangom még mindig álmosnak hangzott/hallatszott.
„Igen” – mondta rágás közben. Sethen is új ruhák voltak. Az övéi jobban illettek hozzá, mint
az enyémek hozzám. „Itt van a közelben. Ne aggódj, vonítani fog, ha valami nincs rendben. Nagyjából éjfél körül cseréltünk. Tizenkét órát járőröztem.” Erre büszke volt, és
meg is hallatszott a hangján.
„Éjfélkor? Egy pillanat – hány óra is van most tulajdonképpen?”
„Megközelítőleg napfelkelte környékén járhat az idő.” – nézett ki az ablakon.
Nos, a fene egye meg. A nap hátralévő részét és az egész éjszakát
átaludtam – elszalasztottam az alkalmat. „Hülyeség. Sajnálom Seth. Fel kellett
volna ébresztened.”
„Nem, ember, neked egy kiadós alvásra volt szükséged. Mióta nem tartottál már szünetet? A
legutóbbi Samért való járőrözésed előtti estén? Úgy negyven órája? Vagy ötven? Nem vagy
gép, Jake. Amúgy sem késtél le semmiről.”
Egyáltalán semmit? Rápillantottam Bellára. A színe még mindig olyan volt, mint
amilyenre emlékeztem. Sápadt, de rózsaszín árnyalattal. Az ajkai megint rózsaszínűek voltak.
Sőt, még a haja is jobban nézett ki – csillogóbb volt. Vizsgálódón nézett rám és
rámvigyorgott.
„Hogy van a bordád?” – kérdeztem.
„Kellemesen és szorosan bepólyálva. Egyáltalán nem érzem.”
Forgattam a szemeimet. Hallottam, amint Edward csikorgatta a fogait és úgy gondoltam, hogy
őt is ugyanúgy idegesítette Bella ez-egyáltalán-nem-olyan-rossz felfogása, mint
engem.
„Mi van reggelire?” – kérdeztem egy kissé gúnyosan. „0 negatív vagy AB
pozitív?”
Bella erre kinyújtotta rám a nyelvét. Megint egészen önmaga volt.
„Omlett” – mondta, de a szemeivel lefelé nézett és megpillantottam Edward és az ő lába
között beékelődve vérrel teli poharát.
„Menj, és hozz magadnak reggelit, Jake!” – mondta Seth. „Van egy csomó a konyhában.
Bizonyára farkas éhes vagy.”
Megvizsgáltam az ételt az ölében. Olyan volt, mint egy félsajtnyi omlett és az utolsó szelet
frizbee nagyságú fahéjas csiga.
Korgott a gyomrom, de nem vettem róla tudomást.
„Mit reggelizik Leah?” – kérdeztem Sethet kritikusan.
„Hey, vittem neki ennivalót, még azelőtt, hogy ettem volna valamit is.” Védekezett. „Azt
mondta, hogy inkább enne egy halálra gázolt állatot, de fogadok, hogy engedni fog. Ezek a
fahéjas csigák…” Úgy tűnt, nem talál rá szavakat.
„Akkor megyek vele vadászni.”
Seth sóhajtott, mikor megfordultam, hogy elinduljak.
„Egy pillanat, Jacob.”
Carlisle volt az, aki kérdezte, így amikor újra megfordultam, az arcom valószínűleg kevésbé
volt tiszteletlen, mintha bárki más lett volna az, aki visszatartott volna engem.
-"Igen. "
Carlisle közelebb jött hozzám, amíg Esme elsuhant a másik szobába. Néhány lépés távolságra
megállt, csak egy icipicit messzebb, mint az átlagos távolág ,két társalgó ember között. Nagyrabecsültem őt, hogy adott nekem teret.
-" Beszéljünk a vadászatról "- egy sötét hangban kezdte el. –„A családom is szóban forog.
Megértem, hogy a korábbi fegyverszünetünk pillanatnyilag nem érvényes, ezért szeretném a
tanácsodat kérni. Vadászni fog Sam ránk a területen kívül,amit létrehoztál? Nem akarunk
rizikót vállalni bárki bántásával a családodból - vagy bármelyikünk elvesztésével a miénkből.
Ha a mi cipőnkben lennél, hogy folytatnád?"
Elhajoltam , egy kicsi meglepett , mikor ezt e kérdést feltette nekem .Mit tudnék ha egy
vérszívó drága cipőjében lennék ? De , másrészről, ismertem Sam-et .
-„Ez kockázatos ",- mondtam, miközben megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a másik
szemeket, amiket magamon éreztem , és csak beszélgetni vele. -" Sam-et lecsendesítik
egypáran, de elég biztos vagyok az ő fejében , a szerződés semmis. Egészen addig amíg azt
gondolja ,hogy a törzs vagy bármely másik ember igazi veszélyben van, először nem
kérdéseket fog feltenni, ha érted mire gondolok. De, mindezzel, elsőbbsége lesz La Push-ban.
Tényleg nem elég nekik, hogy tisztességesen őrizzék az embereket , amíg a
vadászkirándulások elég nagyon zavarja őket , hogy sok kárt okozhat. Fogadnék ,hogy az
otthon közvetlen közelében tartja őket. "
Carlisle eltűnődve bólintott.
-„Szóval azt hiszem , azt mondanám, hogy együtt menjetek el, elővigyázatosságból. És
valószínűleg nappal kellene menned, mert mi éjszakára számítanánk. Hagyományos vámpír
dolog. Gyors vagy – menj fel a hegyekbe és ott elég messze vadászhatsz, semmi esély sincs rá, hogy bárkit is elküldene olyan messze otthonról.”
-„És hagyjam Bellát itt, védtelen? "
Prüszköltem . -" Mik vagyunk mi, apróra vágott máj ?"
Carlisle nevetett, azután az arca megint komoly volt. -" Jacob , nem küzdhetsz meg a
testvéreiddel ".
A szemeim összeszűkültek .
-„ Nem mondom , hogy nem lenne nehéz, de ha tényleg eljönnének,hogy megöljék őt --
képes lennék megállítani őket.”
Carlisle megrázta a fejét , aggodalmasan. - " Nem , nem gondoltam, hogy te akkor ... képtelen
lennél. De ez nagyon rossz lenne. A lelkiismeretem nem viselné el."
-„Nem neked kellene, Doki. Nekem kellene. És én el is tudom viselni."
-" Nem , Jacob. Biztosítani fogjuk, hogy a tetteink ne tegyék ezt szükségessé.” –Elgondolkozva ráncolta a szemöldökét -" Hármasával fogunk menni ",- döntött egy másodperc után. -„Ez
talán a legjobb, amit tehetünk. "
-„Nem tudom Doki. Szétválni a közepén nem a legjobb stratégia ".
-„Van néhány extra képességünk , amiket fel fogunk használunk .Ha Edward az egyik a három közül, akkor képes lesz ,hogy biztosítson néhány mérföld sugarú biztonságot. "
Mindketten ránéztünk Edwardra . Az arckifejezése miatt Carlisle gyorsan visszalépett.
-„Biztos vagyok abban, hogy van másik út is.” –Mondta Carlisle. Egyértelmű, hogy most nincs olyan erős testi szükség, ami Edward-ot távol tartaná Bellától. -„ Alice, gondolom láthattad, hogy melyik utak volnának rosszak?”
-„ Az egyik eltűnt”- mondta Alice bólintva. –„ Könnyű.”
Edward, aki merev volt Carlisle-el az első terv óta- feloldódott. Bella szomorúan nézett Alice-
ra., kicsi ráncai a szeme között olyan volt, mint amikor erőlködik.
-„Oké, aztán”- mondtam- „ez változatlan. Az utamon kell mennem. Seth, várom, h visszaérj
alkonyat előtt, aludj egyet valahol, rendben?”
-„Persze, Jake. Jövök hamar, ahogy megcsináltam. Hacsak…”- hezitált és Bellára nézett. –
„Szükséged van rám?”
Van takarója- odakaptam.
-„Jól vagyok, Seth köszönöm”- mondta Bella gyorsan.
És utána Esme rohant be a szobába kezében egy nagy tál étellel. Megállt hezitált Carlise
mögött, rám nézett a sötét arany szemeivel. Az ételt tartotta és félve közelített hozzám.
-„Jacob”- mondta halkan. A hangja nem volt halk, hanem éles mint a többieké. –„Tudom ez…
gusztustalan számodra, az ötlet, h itt egyél, ahol az illatok nem kellemesek. De jobban
érezném magam, ha vinnél magaddal ételt. Tudom nem mehetsz haza és ez miattunk van.
Kérlek- éreztem a bűnbánatot. Vigyél valamit enni.”- Elém tartotta az ennivalót, az arca
erőtlen volt, és könyörgött. Nem tudom, h csinálta, de öregebbnek nézett ki, mint a húszas
éveiben járó ember és a csontja is sápadt volt. De valami a kisugárzásában hirtelen anyura
emlékeztetett.
Jesszus
-„Ah, rendben” – mondtam.- „Úgy gondolom . Talán Liah még mindig éhes vagy valami.”
Kinyújtottam a kezem és elvettem az ételt egy kézzel, kartávolságra tartottam.
Majd be fogom dobni egy fa alá vagy valami. Nem akarom megbántani.
Ekkor figyelmeztettem Edwardot .
Ne mondj semmit se neki ! Hagy gondolja azt hogy megettem.
Nem néztem rá hogy belegyezett-e. Neki jobban bele kellett egyeznie. A vérszopó tartozik
ennyivel.
-„Köszönöm Jacob” – Mondta Esme, rám mosolygott. Hogy lehet valakinek a kő arca ilyen
könyörgő, hogy sírni lehetne tőle hangosan.
-„Am, köszönöm” mondtam. Úgy éreztem melegebb lett az arcom -- melegebb mint a
szokásos.
Ez volt a probléma, ha barátkozol a vámpírokkal – függsz tőlük. Elkezdték velem más
szemszögből látatni a világot. Lassan úgy éreztem mintha barátok lennénk.
-„Vissza fogsz jönni később Jake?” – Bella kérdezte, mintha megpróbálnék elfutni.
-„Ah ,nem tudom.”
Összeszorította ajkait, mintha meg próbálna nem mosolyogni. -„Kérlek? Megfogok fázni.”
Nagy levegőt vettem az orromon , és rájöttem, túl későn, ez nem volt egy jó ötlet.Megrándult
az arcom. -„Talán.”
„Jacob?” – Esme kérdezett. Visszafordultam az ajtóból ahogy folytatta, tett pár lépést
utánam. -„ Hagytam egy táska ruhát a tornácon. Azok Liah-é. Frissen mosottak -- próbáltam
csak annyira hozzájuk érni, amennyire szükséges volt.”- Mondta szemöldökét ráncolva. –
„Megtennéd hogy elviszed neki őket?”
„Rendben” –mondtam,miközben kimentem az ajtón, még mielőtt bárki mondhatott volna
bármit.

12.FEJEZET:Charlisle és Rosalie, mint a villám, szökkentek fel az emeletre. Hallottam, ahogy vitatkoznak, vajon felmelegítik azt neki. Fúj. Az ördög tudja mennyi rémségek-háza dolgot tartottak itt. Vérrel teli hűtő, ellenőrizni. Mi még? Kínzó szoba? Koporsó szoba?
Edwárd ott maradt, fogta Bella kezét. Mintha megint halott volna. Nem úgy nézett ki, hogy van még egy kis energiája, fenntartani a reményt, mint korábban. Egymás szemébe néztek, de ez nem egy érzelmes tekintet volt, inkább egy párbeszéd. Ez nagyon emlékeztetett Sam és Emily nézésére.
Nem, ez nem volt érzelmes, de ez csak erősebbé tette a nézést.
Tudom, hasonló mint Leahnak, ezt látni mindig. Hallani róla Sem fejében. Természetesen mind éreztük a fájdalmát, nem voltunk szörnyek – ebben az értelemben semmiképp. De állítom, tanulhattunk volna tőle, ahogy kezelte. Mindenkit kiosztott, igyekezve olyan szánalmassá tenni minket, mint ő volt.
Soha többé nem fogok szemrehányást tenni neki. Hogyan tudott bárki is segíteni ilyen szenvedések közepette? Hogyan tudott valaki egy kis darabot félrelökni ebből a fájdalomból másra? És ha ez azt jelenti, hogy a falkához tartozom, hogyan tehetnék neki szemrehányást, hogy elvette a szabadságomat? Ugyanazt fogom tenni. Ha volt egy út, ami segített túlélni ezt, én is alkalmazni fogom.
Egy perccel később Rosalie egy szökkenéssel lejött a földszintre, átrepülve az egész szobán, akár egy erős széllökés, felkavarva az erős szagot. A konyhában megállt és hallottam a konyhaszekrény ajtajának nyikorgását.
„Hallgass, Rosalie,” mormogta Edwárd. Összehúzta szemeit. Bella kíváncsian nézett rá, de Edwárd csak megrázta a fejét neki. Rosalie visszalibbent, keresztül a szobán és ismét eltűnt.
„Ez a te ötleted volt?”suttogta Bella, hangja durva és feszült volt, elég hangos, hogy halljam. Csak jó, ha elfelejtem, hogy hallok. Nem tudom hogyan, de a hosszú idő ellenére is úgy tűnt, hogy elfelejti, hogy nem vagyok teljesen emberi. Közelebb mentem, hogy ne kelljen olyan keményen dolgoznia.
„Ne rajtam kérd ezt számon. A vámpírod hazugságokat olvasott ki a fejemből.”
Kissé elmosolyodott. „ Nem hittem, hogy foglak még látni.”
„Igen, én sem.”Mondtam.
Idegesítő volt tétlenül állni itt, de a vámpírok már összetoltak minden bútort, hogy helyet csináljanak az orvosi műszereknek. Jobbnak véltem nem zavarni őket – ülni vagy állni nem jelent olyan nagy különbséget amikor egy kő vagy. Már nem zavart annyira, többet már nem, elfogadva kimerültségemet.
„Edwárd elmondta, hogy mit kellett tenned. Sajnálom.”
„Rendben van. Csak addig számított, amíg nem láttam Sem fejében, hogy mit akar tenni velem.”hazudtam.
„És Seth,”suttogta.
„Ő most nagyon boldog, hogy segíthetett.”
„Utálom, hogy bajt okoztam neked.”
Felnevettem.
Sóhajtva levegőt vett.”Gondolom nincs semmi új, ugye?”
„Nem , nem igazán.”
„Nem kell, hogy itt maradj és nézd,” Szinte alig kimondva a szavakat.
Elmehettem volna. Alapvetően ez jó ötlet volt. De ha megtenném, azt amit most helyesnek gondolt, elvesztettem volna az utolsó 15 percet az életéből.”
„Nincs igazán kedvem máshova menni.”mondtam, miközben igyekeztem az érzelmeimet visszafogni. „A farkasos dolog kicsit vesztett a bájából, mióta Leah csatlakozott.”
„Leah?”kérdezte
„Nem mondtad el neki?”kérdeztem Edwárdtól.
Csak megrázta a fejét anélkül, hogy akár egy percre is levette volna szemét Bella arcáról. Láttam ez nem volt egy nagyon érdekes hír Edwárdnak, nem volt fontosabb dolog jelen pillanatban a számára, mint amit véghez akartunk vinni. Bella nem vette ezt olyan könnyen. Látszott, hogy érzékenyen érinti a hír.
„Miért?” lehelte.
Nem akartam az egész történeten végig menni.”Hogy egyik szemét Sethen tarthassa.”
„De Leah utál minket,”suttogta.
Minket, kedves. Láttam, hogy megijedt a gondolattól.
„Leah nem kedvel senkit.”feleltem.”A falkámban van” – elfintorodtam a szavaktól – „így követi az utasításaimat.”Fúj.
 Bellán látszott, hogy nem igen győztem meg.
„Tartasz Leahtól, de a legjobb haverod a pszihopata szőke?”
Sziszegés jött le fentről. Remek, ő is hallott engem.
Bella rosszallta ezt. „Ne . Rose….érti.”
„Igen,”röfögtem.”Megérti, hogy kész vagy meghalni, és nem aggódik addig, míg az ő mutáns élősködője megússza.”
„Fejezd be a bunkóságot, Jacob.”suttogta.
Túl gyengének látszik, hogy aggódnom kellene kitörésén. Inkább megpróbáltam mosolyogni. „Te mondtad, hogy ez megtörténhet.”
Bella igyekezett nem visszamosolyogni, de a végén nem tudta visszafojtani mosolyát. Aztán Charlisle és a szóban forgó pszihopata megérkeztek. Charlisle egy fehér műanyag csészét hozott egyik kezében – valami fedővel és kanyargós szívószállal. Oh – nem volt tiszta , de már leesett. Edwárd nem akarta, hogy Bella rájöjjön, hogy amit most tesz, az sokkal több, mint ami szükséges. Nem láthatták, hogy mi van az edényben, de én éreztem.
Charlisle habozott, a keze mely a csészét tartotta kissé megremegett. Bella észrevette, ismét rémülten nézett.
„Megpróbálhatnánk máshogy,” mondta nyugodtan.
„Nem.”suttogta Bella.”Előbb így akarom megpróbálni. Nincs időnk…”
Először azt hittem, hogy észhez tért, és most már maga miatt aggódik, de aztán kezei védelmezően a hasára siklottak.
Bella félrenézett és elvette a csészét tőle. Kezei enyhén remegtek, és hallottam a lényt benne. Megpróbálta kezével felnyomni magát, de a fejét is alig tudta megmozdítani. Forrón leheltem, próbáltam lenyugtatni magamat, amikor megláttam hogy mennyivel törékenyebb, mint egy nappal korábban. Rosalie átkarolta őt, megtartva a fejét is, pont mint ahogy egy babát fogna. A szőke minden vágya  a baba volt.
„Köszönöm.” Suttogta Bella. Szeme végigsiklott rajtunk. Még érzékelte a dolgokat. Ha nem nézett volna ki  ilyen ramatyul, azt mondtam volna, hogy elpirult.
„Ne foglalkozz velük.”mormogta Rosalie
Kínosan éreztem magamat. Az első alkalommal , amikor Bella felajánlotta el kellett volna mennem. Nem akartam itt lenni, nem akartam a részese lenni. Kislisszolhattam volna, de éreztem ez csak felzaklatná Bellát – megnehezítve, hogy átmenjen ezen az egészen. Ahogy kinézett, undorított attól, hogy maradjak. Melyik volt az igaz.
Maradni.
Bella az arcához húzta a csészét és a szívószálon keresztül beleszagolt. Egy percre hátrahőkölt, majd arca teljes elszántságot tükrözött.
Edwárd és én egyszerre léptünk előrébb. Edwárd megfogta az arcát. A hátam mögött összekulcsoltam a kezeimet.
„Bella szerelmem-„
„Rendben vagyok,”suttogta. Kinyitotta a szemeit és ránézett. Arca egyszerre volt védekező, kérlelő, félelmet tükröző.”Jónak tűnik.”
Ezalatt gyomrom felfordult, összeszorítottam fogaimat.
„Ez jó,” válaszolta a szőke.”Jó jel.”
Edwárd az arcához nyomta kezeit, ujjai törékeny csontjaira fonódott. Bella felszisszent és ajkait szorosan összeszorította. Ez a mutatvány nem volt olyan gyenge, mint minden más benne. Mintha valami ösztön hajtaná.
„Hogy van a gyomrod? Émelyegsz?”Kérdezte Charlisle.
Bella megrázta a fejét.”Nem érzem rosszul magam.”suttogta.”Ez az első, ha?”
Rosalie sugárzott.”Kiváló.
„Szerintem még korai Rose.”mormogta Charlisle.
Bella kortyolt még egy kis vért. Villám gyorsan Edwárda nézett.
„Ez teljesen be fog pörgetni?”suttogta.”Innentől számítjuk vámpírságom?”
„Ez nem számít Bella. Semmi esetre, ezért nem halt meg senki.” Mosolygott élettelenül.”Még mindig tiszta a rekordod.”
Lemaradtam.
„Később megmagyarázom,”mondta Edwárd, a szavak olyan lágyak voltak, mint a lélegzet.
„Tessék?”kérdezte Bella.
„Csak magammal beszéltem.”hazudta.
Ha értette volna, ha Bella túléli, nem akarta , hogy érzékei ennyire erősek voltak. A legbecsületesebben akarta csinálni. Edwárd szája harcolt  a mosoly ellen. Bella megivott pár decit, igyekezve kibámulni az ablakon, mintha mi nem is lennénk ott. Vagy csak én nem. Senki más nem undorodna attól, amit most tett. Talán igyekeztek nem kirángatni kezéből a csészét.
Edwárd összehúzta szemeit.
„Jake borzalmasan festesz.”krákogta
„No nézd csak kibeszél.”
„Amúgy – mikor volt, hogy utoljára aludtál?”
Gondolkodtam rajta egy percig. „Á, nem vagyok teljesen biztos benne.”
„Na Jake. Most a te egészségedért is aggódhatok. Ne légy buta.”
Felhúztam ajkaimat. Pont ő volt, az aki, megölné magát egy szörny miatt, de nem fogom a következő néhány éjszakát elszalasztani az alvás miatt, hogy megnézzem mit csinál magával?
„Pihenj egy kicsit, kérlek.”monda.”Van pár ágy fent az emeleten – vendége vagy bármelyiknek.”
Rosalie tekintete nem hagyott kétséget afelől, hogy egynél nem vagyok szívesen látott személy.  Csodálkoztam, hogy miért van szüksége egy  ágyra az alvást nem igénylő szőkének. Védte a tulajdonát?
„Köszi Bells, de inkább alszom  a földön. Távol a bűztől, tudod.”
Elhúzta a száját. „Igaz.”
Charlisle visszaért és Bella kiitta a vért, mintha azt hinné, hogy valami más volt. Majd ugyanazon őrült arckifejezéssel letette.
Tényleg jobban nézett ki. Fel tolta magát, óvatosan felült. Rosalie ösztönösen nyúlt felé, hogy megtartsa, ha elvesztené az egyensúlyát. De Bellának nem volt szüksége rá. Mély levegőt vett, mielőtt megitta volna  a következő csészével.
„Most hogy érzed magad?”kérdezte Charlisle
„Nem érzem betegnek magam. Kicsit éhesen…csak abban nem vagyok biztos, hogy éhes vagy szomjas vagyok, értitek?”
„Charlisle csak nézz rá.”mormogta Rosalie önelégült arccal, mint egy macska aki egy kanári madarat tart a szájában.”Ez pontosan az, amit a teste igényel. Innia kellene még.”
„Ő még ember , Rosalie. Ételre is szüksége van. Előbb hagyjunk egy kis szünetet, hogy meglássuk a hatását, aztán talán megpróbálhatunk adni még egy kis vért. Ez így megfelelő neked Bella?”
„Rántotta,”mondta rögtön, majd mosolyogva nézett Edwárd szemeibe. Edwárd mosolya törékeny volt, de több élet volt arcán, mint korábban.
Pislogtam, mindig elfelejtve, hogyan nyissam ki ismét őket.
„Jacob,” motyogta Edwárd.”Aludnod kellene egy kicsit. Ahogy Bella mondta, itt is szívesen látunk, de lehet, hogy számodra kint kényelmesebb volna. Ne aggódj semmi miatt – ígérem, hogy meg foglak találni kint, ha itt a szükség.”
„Persze, hogyne.”motyogtam. Most, hogy Bellának van még pár órája elhagyhatom a házat. Menj és dőlj le egy fa alatt, ahol a szag már nem érhet el. A vérszívó fel fog kelteni, ha valami rosszra fordul. Edwárd tartozik nekem.
„Megteszem,” ígérte Edwárd.
Hallgattam, majd kezeimet Belláéra tettem. Jéghidegek voltak kezei.
„Sokkal jobb.”mondtam.
„Köszi JAcob.”kihúzva kezeit az enyémek alól és megsimogatott. Éreztem, ahogy gyűrűje lazán forog elvékonyodott ujján.
„Hozzatok neki egy takarót, vagy valamit.”motyogtam az ajtó felé indulva.
Mielőtt megtettem volna, kétszer üvöltöttem, a hang átszakította a hajnali levegőt. Nem volt semmi sürgető hangomban. Félreérthetetlen volt ezúttal.
„Francba.” Vicsorogtam, miközben átléptem az ajtón. A tűz égette a testemet.A ruha szétrepedt testemen. Ezek voltak az egyetlen ruhadarabjaim. Már nem számított.Mancsaimra érkeztem és eltűntem nyugatra.
„Mi volt ez?”kiáltottam a fejemben.
„Jönnek”mondta Seth, „legalább hárman.”
„Elszakadtak?”
Seth mögött futottam egy vonalban, olyan tempóban , hogy LEah követhessen. Láttam hogy feszül meg tüdejében a levegőben, ahogy hihetetlen sebességet diktál magának. Az erdő összecsúszott mellette. Eddig nem volt jele támadásnak.
„Seth ne akard kicselezni őket. Várd meg a formalitást.”
„Lassúak. Fúj – bezárultak, képtelenség hallani őket. Azt hiszem…”
„Mit?”
„Úgy hiszem megálltak.”
„Várnak a falka többi tagjára?”
„Csend. Érzitek?”
Megérintettem gondolatát. Bizonytalanság úszott a levegőben.
„Valaki összeáll?”
„Úgy tűnik”értet egyet Seth.
Leah a Seth melletti kis szabad helyre állt, karmaival gereblyézve a földet, akár egy versenyautó a futam előtt.
„Menj vissza, tesó.”
„Jönnek,”mondta Seth idegesen.”Lassan. Sétálva.”
„Arra felé.”mondtam nekik. Úgy akartam repülni, mint Leah. Borzalmas volt így elszeparálva Sethtől és Leahtól, a lehetséges összehozott minket még jobban. Hiba. Velük kellene lennem, közöttük, bármi jött is.
„Fejben van a játék,Leah.”
„négy,”állapította meg Seth. A kölyöknek jók a fülei. „3 farkas És egy férfi.”
Megpróbáltam tisztán látni, majd gyorsan a találkozási pont felé indultam. Seth felsóhajtott, majd kiegyenesedett, már a vállam mellett. Leah a balomon kisebb lelkesedéssel követte.
„Nos így Seth alatt állok.”mormogta Leah önmagának.
„Jön az első, az első szolga,” gondolta Seth.”Szerintem, te sosem voltál korábban egy Alpha alatt hátommal. Eddig, helyesbít.”
Az alattam levő kistestvérnek nem kell helyesbíteni.”
„Sshh!”válaszoltam.”Ne foglalkozz vele, hogy  hogy ki ki alatt van. Fogd be és kezd el.”
Néhány perccel később feltűntek, sétálva, ahogy Seth gondolta. Jared volt lelegöl, emberi alakjában, feltartott kezekkel. PAul és Quil, valamint Collin egy vonalban mögötte. Semmi támadásra utaló jel nem volt rajtuk. Óvatosan, felemelt fülekkel jöttek JAred mögött. De… nem volt tiszta, hogy Sam miért küldte volna Collint Embry helyett. Én nem ezt tettem volna, ha nekem kellett volna tárgyalókat küldenem egy ellenséges területre. Sosem küldtem volna egy gyereket. A legjobb harcosokat küldtem volna.
„Szórakozás?”gondolta Leah.
„Sam, Embry és Brady egyedül vannak? Ez tűnik jónak. Szeretnéd, hogy leellenőrizzem? Elfuthatok  a vonalig és vissza mindössze két perc alatt.”
„Figyelmeztetnem kellene a Culleneket?”csodálkozott Seth
„Mi van ha a lényeg, hogy megosszanak minket?”kérdeztem.”A Cullenek tudják, hogy történik valami, készen állnak.”
„Sam nem lehet ilyen hülye…”Suttogta hangjában félelemmel Leah, kutakodott elméjében. Elképzelte, ahogy Sem megtámadja a Culleneket a másik kettő kíséretében.
„Nem, nem lehet,” biztosítottam. Kicsit betegesnek találtam a képet, amit Leah fejében láttam.
Ez alatt, Jared és  a három farkas csak áll és várt. Hátborzongató volt, hogy nem hallottuk a fejükben beszélgetésüket, mintha üres lett volna. Jared megköszörülte  a torkát, majd hozzám beszélt. „ Fehér béke zászló, Jack. Azért jöttünk, hogy beszéljünk.”
„Ez igaz?”kérdezte Seth.
Készítettem érzékemet, de…
„Igen,” értett egyet Leah.”De.”
Nem engedtük el magunkat.
Jared rosszallotta. „ Talán könnyebb lenne beszélni, ha hallanálak.”
Lebámultam rá. Nem akartam vissza alakulni, amíg nem éreztem úgy, hogy megtehetem. Amíg nem érzem. „Miért Collin?” Ez volt a legaggasztóbb rész számomra.
„Rendben. Megígérem, hogy akkor csak én fogok beszélni,”mondta Jared.”Jake azt szeretnénk, ha visszajönnél.”
Quil egy halványan felsírt mögötte. Alátámasztva az állítást.
„Elszakadtál a családodtól. Nem szükséges, hogy ezt az utat válaszd.”
Nem teljesen éreztem ellenkezést ezzel, de ez nehezebb volt ennél. Volt pár nézetbeli különbség ebben a pillanatban Seth és köztem.
„Tudjuk, hogy mit érzel… erősen, a Culleneket érintő témában. Tudjuk, hogy ez  aprobléma. De ez akkor is túl reagálás.”
Seth vicsorgott.”Túlreagálás?”És letámadni őket figyelmeztetés nélkül nem az?”
„Seth muszáj ilyen póker arcot vágnod? Higgadj le.”
„Bocsánat.”
Jared szeme köztem és Seth között járkált. „Sem akarata, hogy oldjuk meg békésen, Jacob. Visszahív, hogy megbeszéljük az Öregekkel. Rájött, hogy nem olyan égető a támadás, és nem ez  a legjobb választás.”
Lefordítva :  Már lecsúsztak a meglepetés erejéről.” Gondolta Leah.
Hátborzongató volt,ahogy gondolataink egyesültek. A falka, má

Oldal: hajnal hasadás 39-ig fejezetig
Star oldal mindenkinek - © 2008 - 2024 - staroknapjai.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat